Diana Ross – Workin' Overtime LP (1989) (UK)

A Workin' Overtime Diana Ross pályafutásának egy érdekes és kissé alulértékelt fejezete. Az album 1989-ben jelent meg, amikor a pop- és soulzene hangzása jelentős változáson ment keresztül. A hetvenes évek klasszikus disco- és soulvilágát ekkorra már felváltotta a modernebb, elektronikusabb R&B, a funk és a dance-pop pedig egyre szorosabban kapcsolódott egymáshoz. Diana Ross ezen a lemezen nem a múltat próbálta megismételni, hanem egyértelműen az új korszak felé fordult.

Ebben pedig fontos szerepet kapott Nile Rodgers, a Chic legendás alapítója, dalszerzője és producere. Rodgers neve már önmagában is egy bizonyos hangzást jelentett: feszes basszusmenetek, táncolható groove-ok, funkos gitárok és a korszak modern stúdiótechnikája. A Workin' Overtime esetében mindez Diana Ross jellegzetes hangjával találkozott. Az albumon többek között a Workin' Overtime, a This House, a Bottom Line, a Take The Heat, a Paradise, a Keep On Lovin' Me, a What Can One Person Do, a Goin' Through The Motions, a Why Do Fools Fall In Love és a We Stand Together című felvételek szerepelnek.

Diana Ross története szinte egybeforrt a modern soul- és popzene történetével. A The Supremes korszakától kezdve egészen sikeres szólókarrierjéig folyamatosan képes volt változni, és talán éppen ez az egyik oka annak, hogy ilyen hosszú pályafutást tudhat maga mögött. 1989-re azonban már egészen más zenei világ vette körül, mint húsz évvel korábban. A szintetizátorok, dobgépek és digitális stúdiótechnika egyre nagyobb szerepet kaptak, az R&B pedig egyre modernebbé vált.

A Workin' Overtime ennek az időszaknak a lenyomata. Már a címadó Workin' Overtime is rögtön megmutatja, hogy Diana Ross nem egy újabb hetvenes évekbeli soulalbumot szeretett volna készíteni. A ritmus modernebb, a hangszerelés elektronikusabb, a produkció pedig határozottan a nyolcvanas évek végének hangzásvilágát idézi. A This House és a Bottom Line hasonló irányt követnek, míg a Take The Heat és a Paradise ismét a táncosabb, funkosabb oldalát mutatják az albumnak.

Érdekes belegondolni, hogy Diana Ross ekkor már egy több mint két évtizedes pályafutással a háta mögött állt. Rengeteg klasszikus sláger, a The Supremes sikerei és számos önálló album után könnyedén választhatott volna egy biztonságos, nosztalgikus irányt. Ehelyett egy olyan producerrel dolgozott együtt, aki a korszak egyik meghatározó funk- és dance-hangzását képviselte. Nile Rodgers jelenléte ezért nem egyszerűen egy újabb név a stáblistán: ő segített abban, hogy Diana Ross hangja egy teljesen új zenei környezetben szólaljon meg.

A Workin' Overtime nem lett Diana Ross pályafutásának egyik legnagyobb kereskedelmi sikere, de éppen ezért érdekes darab. Megmutatja azt a pillanatot, amikor egy legendás előadó megpróbált alkalmazkodni a változó zenei világhoz, és nem feltétlenül a jól bevált receptet választotta. Visszahallgatva pedig nagyon jól érződik rajta 1989 hangulata: a szintetizátorok, a feszes elektronikus ritmusok, a funkos groove-ok és Diana Ross továbbra is azonnal felismerhető hangja.

A lemez egyik érdekessége a Why Do Fools Fall In Love, amely eredetileg Frankie Lymon & The Teenagers 1956-os klasszikusa volt. Diana Ross korábban már feldolgozta a dalt, a Workin' Overtime korszakában pedig ez a régebbi zenei örökség is jól mutatja, hogyan találkozik nála a múlt és a jelen. Egyik pillanatban még a Motown aranykorának emlékei köszönnek vissza, a következőben pedig már a nyolcvanas évek végének elektronikus R&B-világában járunk.

És talán pontosan ettől érdekes ez a lemez. Nem akar úgy tenni, mintha még mindig 1970 lenne. Diana Ross itt már 1989-ben jár, és a zenéje is vele együtt változik. Ez nem egy klasszikus Motown-album, és nem is egy tipikus discolemez. Sokkal inkább egy átmeneti pillanatfelvétel arról, hogyan próbálta egy legendás előadó megtalálni a helyét az új zenei korszakban.

A mostani példány UK kiadás, vinyl formátumban, 1989-ből. Egy olyan korszakból, amikor a zene éppen újra és újra feltalálta önmagát, és amikor a régi nagy sztárok számára sem volt magától értetődő, hogy a közönségük velük együtt változik.

Felkerül a lemezjátszóra, megszólal a Workin' Overtime, és néhány másodperc alatt ott találjuk magunkat a nyolcvanas évek végén: neonfények, elektronikus dobok, funkos basszus, modern stúdióhangzás és egy hang, amelyet több évtized után sem lehet összetéveszteni.

Diana Ross – Workin' Overtime.

Egy legendás hang egy új korszak hangzásában.

Popkorong – Ahol minden lemeznek története van.